A Tai Chi Chuan története

 Kínában a harci művészeteket különböző nézőpontok alapján, de általában két fő csoportra osztják. Az egyik megosztás szerint léteznek külső és belső irányzatok, illetve állat és családi kung-fu stílusok. Ez utóbbi elnevezések azt takarják, hogy vannak olyan stílusok, melyek mozgását valamely állat, illetve állatok mozgása, harca ihlette, és vannak olyanok, amelyeket alkotója teljesen a saját maga elképzelése szerint hozott létre és csiszolt tökéletesre. Vannak, akik szerint a Tai Chi Chuan létrehozóját például egy kígyó és egy kismadár viadala ihlette meg a mozdulatok és az alapelvek kidolgozásához.

A külső és a belső irányzatok, melyeket néha - egyébként helytelenül - kemény és lágy irányzatoknak is neveznek, alapvetően a chí felhasználásában különböznek. A külső irányzatok elsősorban az izmok és a csontok megedzésére helyezik a hangsúlyt és a chí fejlesztése, felhasználása csak másodlagos szerepet kap a gyakorlás során. A belső irányzatoknál - mint amilyen például a Tai Chi Chuan - a gyakorlók elsősorban olyan gyakorlatokat végeznek, amelyek segítségével megtanulják a chí összegyűjtését és kiterjesztését, folyamatos, irányított keringetését, valamint a harci helyzetekben való felhasználási lehetőségeit.
A Tai Chi (Chuan) kezdete a távoli idők homályába vész. Keletkezéséről nincsenek pontos, megfellebbezhetetlen adataink, csak néhány legenda, amelyek közül bármelyik igaz lehet, de senki sem tudja, hogy melyik az.
Egyet - amely valószínűleg igaz - elmondunk. Valamikor az 1200-as években a taoista Chang San- feng alapított egy templomot a tao-izmus gyakorlására a Wu-Tang hegységben, hogy ott gyakorolni lehessen az emberi élet legfelső fejlesztését.

Zhan Shan Feng, a legenda szerinti halhatatlan alapító


Chang mester a Yin - Yang harmóniájának fontosságát hangsúlyozta a mentális és fizikai képességek azonos mértékű fejlesztésében, illetve a természetes meditációt, azaz természetes testmozgást, amelyet egy belső energia hajt, és amelyet a képességek megfelelő szintjére kell fejleszteni. S bár a Shaolin rendszert ekkor már több száz éve gyakorolták Kína szerte, mégis a kínai társadalom kész volt a taoista teóriát a mindennapi életbe befogadni anélkül, hogy valamiféle vallási szertartást csinált volna belőle. A Tai Chi gondolata és Yin - Yang filozófiája hamarosan úgy terjedt el, mint egy templomi stílusú szervezet, amely a Shaolin templom modellje alapján épült fel. A szerzetesi edzés egy módosított formáját vették át, hogy előmozdítsák a kifinomult rendszer - és ezáltal az általa vallott életfilozófia - terjedését.
A Wu-Tang hegység templomi rendszere kezdettől fogva a belső erő, és a bölcsesség fejlesztését hangsúlyozta, így a kínaiak általában a Tai Chi rendszerhez, mint belső rendszerhez viszonyultak, hogy megkülönböztessék a Shaolin stílustól.
Az évek során persze kialakultak más rendszerek is, melyek alapítói megpróbálták ötvözni a Tai Chi és a Shaolin rendszer elemeit és így jött létre a Pa-Kua (nyolc trigram) és a Hsing-i (forma és elme rendszere) stílus.
Bár igen sok erőfeszítés, koncentráció és szilárd elkötelezettség szükségeltetett ahhoz, hogy egy viszonylag jó teljesítményszintet elérjen valaki a Tai Chi - ban, ezért hamar kifejlődött egy kolostori rendszer, (létszám és hierarchia) és a kolostorba való bekerülés különleges kiváltsággá vált. Azok, akik magas szintet értek el, a rendszer vezetőivé váltak és rajongóik által követve kifejlesztettek egy különleges viszonyt az edzésekben mester és tanítvány között.
Ez a tradíció fontos szerepet töltött be abban, hogy a Tai Chi követői hitték, hogy az embereknek arra kell nevelniük önmagukat, hogy spirituálisak legyenek, egészségesek, kedvesek és intelligensek, hogy felelősek legyenek másokért, hogy azonos szinteket érjenek el a fejlődésben, hogy élvezzék az igazságot, félelem nélkül harcoljanak az erkölcstelenség és az igazságtalanság ellen, és hogy védjék a rászorulókat és a gyengéket. Ezeket a célokat szem előtt tartva kezdték el a Tai Chi harci művészeti oldalát fejleszteni és alkalmazni.
A Tai Chi - mint filozófia - alapgondolatát könnyedén alkalmazták a harci művészetben is. A Tai Chi Chuan gyakorlói félelmetes képességeket hoztak elő magukból és ez elsősorban az elme erejének volt köszönhető.
A Tai Chi Chuan elnevezés elsőként a Chen család történetében bukkan fel, amikor is egy addig ismeretlen mester, Wang Zongyue megtanította családfőnek Chen Wanting-nak a stílust. Ő továbbadta gyermekeinek, és unokáinak, s ezáltal létrehozta az első családi Tai Chi Chuan rendszert. Ennek a rendszernek a jellegzetessége, hogy a lassú és a hirtelen gyorssá váló mozdulatokat kombinálja. Jellegzetesek még benne a hirtelen, nagyon erőteljes dobbantások. E stílust szinte kizárólag harci művészetként gyakorolják.
Az egyik híres Chen mester, Chen Changxing (1771-1853) tanítványa volt Yang Luchan (1779- 1872). Yang Luchan átformálta az eredeti Chen rendszert, a mozdulatokat folyamatossá és lassúvá tette, és a formák így már az egészségmegőrző jelleggel való gyakorlásra is alkalmassá váltak. Tulajdonképpen ennek köszönhette a Yang stílusú Tai Chi Chuan a viszonylag nagy elterjedését Kína szerte, és később a világban is. Fontos persze megjegyezni, hogy ő a szűk családnak továbbadta - változatlan formában - az eredeti formát is.
Yang Luchan fia Yang Banhou (1837-1892) tanítványául fogadta a mandzsu nemzetiségű Quan You-t, aki az uralkodócsalád testőrségének a kapitánya volt. Az ő fia később felvett egy han családnevet (Wu) és innen kapta az általa oktatott rendszer a Wu (I) nevet.

Wu Chian Quan 
Wu Yuxiang (1812-1880) először Yang Luchantól tanulta a Yang stílust (módosított forma), majd Chen Quingping mestertől a Chen stílust, és ezután hozta létre a saját, Wu (II), avagy öreg Wu stílusát. E stílust egyik mestere, Hao Veizheng (1849-1920) után néha Hao stílusnak is nevezik, de inkább "kis Wu" vagy "öreg Wu" néven közismert.
A legfiatalabb Tai Chi rendszer alapítója Sun Lutang (1861-1932) két belső irányzat, a Hsing-i és a Pa-Kua mestere is volt, és amikor mesterétől Hao Wei-Zhengtől megtanulta az "öreg Wu" stílust, azt ötvözte a másik két belső irányzat elemeivel és így hozta létre a Sun Tai Chi-t.
Természetesen az egyes családi stílusokon belül is a mesterek mentalitásuk, alkatuk, és vérmérsékletük szerint változtattak a rendszeren, így senki ne lepődjön meg azon, hogy ha például lát két Yang stílusú formát, s azok kivitelezése, mozdulatai esetleg igen csak eltérőek.
Kínában a kommunista párt hatalomra jutása után nagyon sok jó mester elmenekült az országból Szingapúrba, Tajvanra, Hong Kong-ba és nyugatra is. Ezek a mesterek nagyban hozzájárultak a Tai Chi Chuan Kínán kívüli elterjedéséhez, és annak a mai népszerűségének megalapozásához.
A Tai Chi-t a kínai kormány is felkarolta. Állami intézetekben is kutatások folynak a hatásmechanizmusának feltárására, és minél jobb felhasználására a gyógyításban és az egészségmegőrzésben.
1956. augusztusában  mutatták be az ún. 24 karakteres pekingi formát, amelyet a Yang stílusra alapozva hoztak létre. Ezt 1957-ben a 88-as, 1979-ben a 48-as, majd a későbbiekben további egyszerűsített formák követték.
A 48 karakteres forma érdekessége, hogy ez az ún. versenyforma, mely magába foglalja az öt tradicionális iskola - Chen, Yang, Wu (I), Wu (II), Sun - jellegzetes elemeit, és ezek a forma egy-egy blokkjában még egy viszonylag laikus szemlélő számára is jól elkülönülők, ugyanakkor egy szép, egységes keretbe foglalhatók.
A mi iskolánkban a 37 lépéses Wu stílusú formát (Szingapúri vonal) tanítjuk. Ezt a formát fiatal Wu stílus hosszú formájából  hozták létre oly módon, hogy elhagyták az ismétléseket, de megőriztek minden mozdulatot, ami az eredeti hosszú formában is benne volt.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése